Sokszor eszembe szokott jutni az a számtalan mese, amelyet Anyukám mesélt nekem. Emlékszem, hogy mennyire bele tudtam élni magam a storyba, mennyire el tudtam képzelni a királyfit fehér lovon, azt, hogy életem végéig úgy fogok kinézni, mint Hófehérke 14 évesen - esetleg egy jószívű királynéra is hasonlítottam volna szívesen -, hogy mennyi megpróbáltatás után - Csipkerózsika mennyit aludt (legalább nem voltak álmatlan éjszakái) mire jött a Nagy Ő (szerencsére nem a Noszály), vagy Hamupipőke mit össze nem szenvedett a cipőjével, a helyére törőkkel, Hófehérkéről meg ne is beszéljünk, ő végigszenvedett az összes nő helyett mindent -, de sínre kerül az életem.
Szóval ezek a mesék hitet, és reményt adtak...aztán később, mikor túlestem az első szerelmen, az első megpróbáltatásokon, akkor kiakadtam: a mesék miért végződnek mindig jól? Miért áll meg ott a történet, hogy "...és boldogan éltek, amíg meg nem haltak..." ?
Egy házasság legjava az esküvő után jön, és a mese nem ír arról, hogy a királyfi egyébként félre-félrelépett a szobalánnyal, vagy, hogy beleszeretett a szomszéd királyság királylányába, de arról sem, hogy sört vedelő, lábát az asztalra feltevő, minden este tévét ;) néző mihaszna lesz belőle?!
A mesék megállnak a jó résznél, mert nem merik felvállalni a valóságot, amivel csak az a baj, hogy álomvilágba kergetik, és ott is tartják a lánykákat...aztán ők meg joggal remélik még 33 évesen is, hogy vannak igazi hercegek valahol a világon, és csak a sok-sok, mesében is megjövendölt megpróbáltatáson kell túlesni, de jön az, akit megérdemlünk, mert, ha a L'Oréalt megérdemeljük, akkor igazán megérdemlünk egy jó férjet is, nemdebár? Mi, modern, XXI. századi Hófehérkék, Csipkerózsikák és Hamupipőkék.
|
