2012. június 7.

Vásárlásmánia - Interjú Pellach Emese életvezetési oktatóval

A legtöbb ember számára nem ismeretlen a vásárlási vágy.

Az érzés megfogalmazása közben az „Úgy vásárolnék valamit!” típusú gondolatok kavarognak a fejben, amelyek csak akkor maradnak el, ha kezdetét veszi a nagy vásárláskörút, amely során a vérbeli kényszeres vásárló mindent megvesz, ami az útjába kerül és tetszik neki. Az ilyen nők vagy férfiak szekrényében állandó lakó a még soha fel nem vett ruha, cipő, táska, kiegészítő, sőt, egy néhányon még az árcédula is ott fityeg.

Kató Iringó: Mit gondol, mi a túlzott vásárlás problémájának gyökere?

Pellach Emese: Az emberek szeretik a kényelmet, a csillogó kirakatokat nézni, és minél inkább nézik őket, annál inkább valószínű, hogy elcsábulnak és vásárolni fognak. Mindaddig nincs is gond, amíg ezt megengedhetik maguknak. Azonban a magyarországi mentalitás teljesen ellentétes az angolszászéval olyan szempontból, hogy a magyarok nem szokták feltenni maguknak a kérdést: „Mit engedhetek meg magamnak?”. A probléma itt kezdődik.

K.I.: Milyen következményei lehetnek a vásárlásmániának?

P.E.: Kisebb és nagyobb baj is származhat a sok vásárlásból. Ha az egyén olyan mértékben kezd vásárolni, amit nem is engedhetne meg magának, akkor pénzzavarba kerül, előbb-utóbb hazudoznia kell. Esetleg még munkahelyet is kell váltania, mert nem tud kijönni a pénzéből, holott sokkal egyszerűbb lenne az élete, ha be tudná osztani azt a pénzt, amit keres.

K.I.: Mi lehet az oka a vásárlási kényszernek?

K.I.: Mikortól válik mániává, szenvedéllyé a vásárlás?

P.E.: Ez kérdéses. Úgy gondolom, hogy szenvedéllyé akkor válik, ha valamilyen komolyabb pszichológiai ok húzódik meg a háttérben, amely egyénenként változik. Tudjuk, hogy a szenvedélybetegségeknek mindig valamilyen személyiségben rejlő oka van, így van az alkoholizmussal vagy a drogfogyasztással, és nincs ez másképp a vásárlási mániával sem. Egyszer felkeresett egy kis hölgy, aki elmondta, hogy az anyukája érintett ebben a dologban: minden pénzét olcsó ruhaneműre költi, számára az a lényeg, hogy minél többet és többfélét vegyen. Gyakorlatilag az is előfordul, hogy ugyanabból a ruhából megvesz 4-5 színűt, aztán bevágja a szekrénybe és nem is hordja. Ennek sok következménye van: egyrészt nyilván ezt a pénzt elvonja máshonnan (pl.: nyaralástól, egészségmegőrzéstől, stb.), másrészt a praktikus oldala a dolognak, hogy már nem férnek el a lakásban a sok ruha miatt. Nyilvánvaló, hogy ennek az asszonynak az esetében egy olyan pszichológia problémáról van szó, amivel nem tud segítség nélkül szembenézni.

K.I.: Mindkét nemre jellemző a vásárlásmánia?

P.E.: Igen, csak esetenként a férfiaknál másképp is megnyilvánulhat: nem ruhákban és kiegészítőkben, hanem mobiltelefonban, autóban és tágabb értelemben barátnőben is.

K.I.: Régebben miért nem volt ennyire szembetűnő ez a jelenség?

P.E.: Egyrészt azért, mert régen az anyukák többnyire megtanították a lányaiknak, hogy hogyan takarékoskodjanak, hogyan lehet cselesen, szépen és mégis olcsón öltözködni, de ez mára kikopott. Így napjainkban alapjában véve a vásárláscentrikusság a fiatal generációra jellemző, de a középkorúakra is. A vásárlási kényszer legtöbbször akkor mutatkozik meg, ha az ember rosszkedvű, magányos. Ez egy jel: annak a jele, hogy nem akarunk szembenézni egy problémával, a szőnyeg alá söpörjük, és tünetileg kezeljük azzal, hogy vásárolunk. Ez nem jó, pláne ha rendszeressé válik. Sem anyagilag nem jó, sem az egyén szempontjából nem jó.

A vásárlásmánia alapja az, hogy az egész fogyasztói társadalom arra épül, hogy az emberek fogyasszanak. Ami az egyénnek nem biztos, hogy jó, az jó az államnak, a társadalomnak. Ez már a fáraók kora óta így működik. Tehát ezért veszélyes a dolog, mert alapjában véve az államnak jó, ha mi sokat vásárolunk. Azt gondolom, hogy itt van az egyén felelőssége, hogy ne csak a materiális dolgokra tekintsen, hanem a lelkét is ápolja, a mentális állapotára is ügyeljen. Ezért tartom nagyon fontosnak a tanfolyamokat, hogy az emberek fel legyenek erre készülve. Hiszen Magyarországon felnőtt egy generáció, amely nem nézett ezzel szembe, holott Nyugat-Európában ezeket a kérdéseket sokkal jobban kezelték. A vasfüggöny lehullása után egy óriási tömeg volt kiéhezve a vásárlásra, ezáltal vásárlás-centrikussá vált. Míg Nyugat-Európában a változások nem mentek végbe olyan gyorsan, mint nálunk, így szép lassan megtanulták a vásárlást, ezért többnyire be tudják osztani a pénzüket.

K.I.: Mi az a pont, amikor észrevehetjük, hogy túllőttünk a célon a vásárlásnál?

P.E.: Az anyagi gondok jelek lehetnek, de gazdag és szegény egyaránt lehet vásárlásmániás, csak míg az egyik a drágább, addig a másik az olcsóbb termékeket halmozza fel. A költekezés mértéke és a takarékoskodás sem függ a jövedelemtől. Ha már hazudoznia kell az egyénnek a vásárlásai miatt, vagy például összetűzése van emiatt a párjával, akkor az mind-mind jel lehet.

K.I.: Mi legyen az első lépés, ha felfedezzük, hogy ránk is jellemző többé vagy kevésbé a vásárlás, mint kényszercselekvés?

P.E.: Tükörbe kell nézni, és azt mondani magunknak, hogy igen, ezt és ezt nem jól és feleslegesen csinálom. Mindehhez és a változáshoz bátorság és nyitottság kell.

K.I.: Nehéz, ha a reklámok és a minket körülvevő társadalom folyton vásárlásra buzdít. Ott van a jól ismert „Fogyasztok, tehát vagyok” jelmondat.

P.E.: Igen, mert manapság olyan árucikkeket találnak ki, amelyeknek semmi közük a valódi szükségletekhez. A mentalitásunkat próbálják befolyásolni, manipulálnak. A reklámok az önbecsülésünket rombolják. Tulajdonképpen átestünk a ló túlsó oldalára. A divat is arra ösztönöz, hogy évente többször cseréljük le a ruháinkat. Ez természetesen környezetrombolás, mert felesleges termékeket gyártanak folyamatosan, amelyekre nincs szüksége az embereknek. Ezek nem igazi szükségletek. 10-20 év múlva súlyos következményei lesznek a túlzott vásárlásnak, fogyasztásnak. Ezt jól ábrázolja az Ökológiai Lábnyom, amit a Földön hagyunk a fogyasztásunk után. Magyarországon az átlag 3,5, vagyis az átlagos magyar életszínvonalához 3,5 Földre lenne szükség. Kínánál és Indiánál ez a szám lényegesen kevesebb.

K.I.: Hogyan tudjuk ezt kivédeni?

P.E.: Csak, ha határozott egyéniségünk van és rendelkezünk elég önbecsüléssel. Tudniillik nem attól függ, hogy valaki mennyire jó személyiség, hogy márkás és drága ruhákban jár. Olcsón és kevesebb ruhával is öltözködhet valaki divatosan és ízlésesen. Nem ez alapján kellene egymást megítélnünk. Az utat mi választjuk. Ki-ki maga dönti el, hogy mennyire fontos neki a presztízs, és mennyire akar beszállni ebbe a körhintába. Ha valaki ezt meg tudja állni, akkor megmenekült a vásárlási szenvedélytől, de a csábítás gyakorlatilag folyamatos. Tehát igazából ennek egy folyamatos munkának kell lennie, mindig meg kell erősítsük magunkban az elhatározást.

K.I.: Nemcsak a reklámok, de egymásra is nagyon hatnak az emberek, különösen a fiatalok.

P.E.: Sokszor nem feltétlenül gondoljuk át, hogy mit miért vásárolunk, csak látjuk, hogy XY-nak van, ezért mi is veszünk, mert az milyen jó. Ez az egyik csapdája a vásárlásmániának. A másik nagy csapda a kényelem. És a mai 20 évesek nem biztos, hogy átlátják ezt, hiszen ebben a világban nőttek fel. Ellenben, ha nyugdíjasoknak tartok előadást, ők rögtön veszik a lapot, hiszen nekik kénytelen-kelletlen meg kellett tanulni takarékoskodni, pl. a világháború(k) miatt. Az idősek a mentalitásukat tekintve tökéletesen kezelik a fogyasztói társadalmat.

P.E.: Az egészségügyi maffia c. mű írója, Gislene Lanctot mondta: „Pénzzel nem tudsz boldogságot venni, csak egy ok nélküli jóérzést kelt benned”. A mai világban ez a vásárlás okozta öröm csupán néhány percet vesz igénybe. Ha ennél lényegesen továbbtart, akkor valószínűleg alacsony az önbecsülésünk. El kell fogadjuk, hogy ilyen és olyan ruhában is ugyanazok az emberek vagyunk. Persze senkit se akarok slamposságra buzdítani, csak azt kell érezni, hogy nem lesz senki különb a ruhától, hiszen a boldogságot nem a tárgyaktól kéne megkapjuk, hanem az emberi kapcsolatainktól. Ha ezek a kapcsolatok stimmelnek, akkor már nem is fogunk arra vágyni, hogy egy tárgy által tuningoljuk fel az önbecsülésünket.

P.E.: Úgy gondolom, hogy úgy kell vásárolni, hogy több évig tudjuk hordani az adott ruhadarabot: ha az alakom nem változik, akkor akár 10-15 évig is tudok hordani egy blúzt, persze, ha az életkorom megengedi. De a probléma ott kezdődik, hogy a magyar nők többsége nem a típusának megfelelően öltözködik. Tehát az elsődleges dolog az, hogy megállapítjuk, hogy mi áll jól nekünk. És így nem biztos, hogy megveszünk egy olyan ruhát, amely a legújabb divatszínben pompázik, hiszen lehet, hogy az nem is áll jól nekünk. Ezen kívül nem ajánlatos olyan ruhaneműt venni, ami olyan ócska minőségű, hogy valószínűleg egy év múlva tönkremegy, és ki kell dobni. Az is lehet, hogy csak kicsivel kéne többet fizetni, és jobb minőségű ruhadarabot tudnánk vásárolni.

Ha szezononként valaki 1-2 ruhadarabot vesz, akkor is jelentős ruhatárat tud kialakítani az évek során. Mindez attól függ, hogy az ember mennyire ismeri magát, mennyire gondolja át a vásárlásait. Ha tudatosan vásárolunk, akkor mindig csinosak és divatosak leszünk, de fele annyi pénzünkbe kerül, mint másoknak, és nem utolsó sorban a környezetet is kevésbé szennyezzük. A mértéktartás a fontos, amely a fiataloknál általában nincs meg. Nem biztos, hogy mindenből egyből kell a legújabb, nem biztos, hogy ettől leszünk boldogok.

K.I.: Ahogy Sophia Loren mondta: „Az eleganciának mindig halk szavúnak kell lennie”. Hölgyeim, tartsuk ezt szem előtt!

Kató Iringó

Fotók: Holecz Endre

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is: