Sophia Loren a mediterrán gyöngyszem - II. rész
Kislányból hercegnő
1949 őszén Sofiát benevezte édesanyja egy szépségversenyre, A tenger királynője választásra. A háborúban teljesen elszegényedett család ebben látta az egyetlen reményt a kitörésre. A kamaszlány ugyan még nem érte el az előírt korhatárt, de abban bíztak, hogy különleges szépsége és bája annyira elkápráztatja majd a zsűri tagjait, hogy ez az aprócska tény fel sem fog tűnni nekik. Sofiára nagymamája varrt az alkalomhoz illő estélyi ruhát egy rózsaszínű sötétítő függönyből, amihez cseppet sem illett a lány fekete lábbelije, mely az egyetlen pár cipője volt. Megpróbálták fehérre átfesteni a cipellőket, de csak foltosra sikeredett. Így jelentek meg a nagyszabású rendezvényen Sofia, és édesanyja, Romilda. A tenger királynője sajnos nem Sofia lett, de a 12 udvarhölgy közé sikerült bekerülnie. A szegény család számára a hercegnői címmel járó ajándékok, és a csekélyke pénzjutalom is nagy segítséget jelentett. A királynővel együtt az udvarhölgyeket is lefényképezték, és a fotók megjelentek a helyi lapokban. Sophia életében elkezdődött valami…Az első film, amiben jelentéktelen kis szerepet kapott, a Cuori sul mare (Szívek a tengeren) című film volt, melyet Giorgio Bianchi rendezett. A film nem lett kasszasiker, a kritikusok közül is csak egy méltatta jó véleménnyel. Romilda asszony azonban bízott lánya tehetségében, úgy érezte, hogy bájos arcocskáját az Isten is a filmvászonra szánta. Ezért, beíratta Sofiát egy színiiskolába, ahol a tanárok mind idős filmszínészekből álltak.
Sofia számára akkor csillant meg a remény, hogy kapcsolatba kerüljön a film világával, mikor a Cinecittában a neves amerikai filmproducer a nagyszabású Quo vadis? című filmjéhez keresett szereplőket. Romilda asszony számára nem volt kérdéses, hogy a lányának ott a helye. Beváltották hát a szépségversenyen elnyert római vasútjegyet, mely egyike volt az udvarhölgyek ajándékainak. Rómában rokonoknál kényszerültek lakni, akik nem látták őket szívesen az amúgy is népes, szűkös lakásukban, de Romilda asszonynak sikerült meggyőznie őket arról, hogy csak addig maradnak náluk, míg a szépséges Sofiát felfedezik. A lány édesapjánál, Riccardónál is próbálkoztak, hogy befogadja őket, de ő időközben megnősült, és ismét elutasította Romildát és lányát, Sofiát.
Sofia és édesanyja napokig álltak sorba a Cinecittá bejáratánál, a lökdösődő, egymást taposó emberáradatban. Egy ilyen nagyszabású kosztümös film, amely óriási számú statisztát foglalkoztatott, rengeteg olasz számára jelentett munkalehetőséget. Sokan nem is a sikerre áhítoztak, csupán kereseti lehetőséget láttak a filmben. Sofia sikeresen átjutott a rostákon, és egy kis statisztaszerepben felbukkanhatott a filmben. A Quo vadis? az antik Rómában játszódott, melyben a pozzouli fiatal lány egyike volt azoknak, akik üdvözölték a háborúból győztesen hazatérő harcosokat. Csupán annyi volt a feladata, hogy a többi statisztával együtt ujjongjon, tapsoljon, és virágokat szórjon a hadvezér kocsijára. Sofia mindezt olyan elbűvölő és érzéki mosollyal tette, hogy kihívó bája kiemelte az egy emberként hullámzó, ünneplő statiszták közül. Lehet, hogy a film egészéből nem tűnt ki ez a jelenet, de kétségkívül kevesebb lett volna nélküle.
A Quo vadis? című filmmel az első lépéseket már megtette, de közelebb kerülni a filmgyárhoz nem volt olyan könnyű. Anya és lánya hosszú hónapokig kilincselt a filmkészítőknél, mire megint sikerült szerephez jutnia Sofiának.
Az első olyan film, amely nem csak nagy sikert aratott, de a kritikusok itt már Sofia nevét is megemlítették, az Il voto (A fogadalom) volt. Sofia az ötvenes években még csupa jelentéktelen szerepben tűnt fel, például Giorgio Carlo Simonelli filmrendező Io sono il Capataz (Én vagyok Capataz) című filmjében gépírónőt alakított. A főszereplő Renato Rascel volt, aki évtizedekkel később így emlékezett vissza az akkori Sofiára: „Sofia karizmatikus nő volt már akkor is. Egész tartásán látszott, hogy nagy akaratereje van, és fejébe vette, hogy magasra tör. S az is látszott rajta, hogy ez sikerülni fog neki.”
Fotórománcok és az áhított hírnévSofia számára az ismertséget az úgynevezett fotórománcok hozták meg. Ezeket a könnyed, sekélyes szerelmi történeteket már a harmincas évek végétől kezdve népszerűsítették a filmes folyóiratok. A hetilapok is folyamatosan közölték az efféle „fényképregényeket”, melyeknek a szövegvilága egyszerű, már-már butuska volt, és a képen szóbuborékok, transzparensek formájában jelentek meg.
A fotórománcok szereplőit főként az utca emberei közül válogatták össze; jellegzetes, érdekes, megjegyezhető arcokat kerestek, hiszen úgyis csak az arc volt a lényeg, mivel megszólalniuk nem kellett. Ez lett az új stílusirányzat, a neorealista filmek védjegye.
Sofia mediterrán külseje miatt eleinte csak cigány, vagy arab származású lány szerepét játszotta, de szépsége már ekkor is elbűvölte a közönséget. Kíváncsiak voltak rá, tudni akarták, hogy ki ez a vad, szenvedélyes nő. Ekkortájt jelentek meg róla az első olyan cikkek, melyek már nem csak a szerepeivel és a játékával foglalkoztak, hanem említést tettek a frizurájáról, öltözködéséről, kedvenc futballcsapatáról is. Nevét is ezekben az időkben változtatta meg Sofia Lazzarora, egyrészt azért, mert valódi neve apja fájdalmas emlékét idézte, - és mert ennek a névnek lett viselője apja új neje is – másrészt, nem hangzott túl jól a filmcsillagok világában. 1950 decemberében a Sogno című hetilap címlapján már az új, Lazzaro néven szerepelt.
A fotórománcok népszerű sztárja ekkor már rengeteg rajongói levelet kapott, házassági ajánlatokkal zaklatták, szerelmes verseket küldözgettek neki. Sofia nem zárkózott el csodálóitól, minden levélre személyesen válaszolt. A szerelmi vallomásokat és házassági ajánlatokat kedvesen, diplomatikusan utasította el, ügyelve arra, hogy ne bántsa meg a levél íróját.
A fotórománcok néven elhíresült sorozatokon keresztül végig követhető, hogyan fejlődik, alakul, bontakozik ki a színésznő az első, botladozó alakításaitól a szenvedéllyel átélt szerepmegformálásokig.
A fotórománcok üdvöskéje
Sophia Loren (akkori nevén Sofia Lazzaro) arcát a fotórománcok néven elhíresült sorozatokban ismerhette meg a közönség az ötvenes évek elején. Olyan filmekben játszott, mint a Non posso amarti (Nem tudlak szeretni), vagy az Il giardino di Allah (Allah kertje), amely Richard Boleslawski híres filmjéből, a The Garden of Allah-ból készült, melynek főszerepeit 1936-ban Marlene Dietrich és Charles Boyer játszotta. Sofia ebben a folytatásos fotórománcban Irenét, a gyönyörű arab táncosnőt alakítja, melyet az eredeti filmben Tilly Losch játszott el. A démoni, megbabonázó személyiségű táncosnő szerepe jól illet szenvedélyes temperamentumához.
Ezt követte a Principessa in esilio (A száműzött hercegnő). Ebben is vad természetű lányt kellett alakítania. A száműzött hercegnő nagy sikert aratott, s a rendező, Stefano Reda mindezt a Sofia Lazzaro által megformált, kihívóan tüzes alaknak tulajdonította.
Ebben a műfajban a fiatal színésznő 4. filmje a Prigoniera di un sogno (Egy álom rabja) volt, melyben egy elbűvölő énekesnőt alakított, aki főként tengerész bárokban lépett fel. Az egyszerű öltözékű cigány és arab szerepek, valamint az Allah kertjében viselt egzotikus jelmezek után, Sofia végre teljes pompájában tündökölhetett a lélegzetelállító estélyi ruhákban, és csillogó gyöngysorokban.
A fotórománcok korszakának végét a L’adorabile intrusa (A csodálatos betolakodó) jelentette. Sofia ebben egy szláv szépséget alakít, aki egy kicsit más jellem, mint amit eddig kellett megformálnia. Ezúttal tudatosan gonosz, intrikus nőt játszik. Szerepe a 16. folytatásnál véget ér, s ez számára a végleges búcsút jelenti a fotórománcoktól.
Hamarosan folytatjuk...
Korábbi cikk a témában itt.
Kiss Krisztina
Fotó:italophiles.com
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is: 
Az olasz fitokozmetikai világmárka végre Magyarországon is elérhető, már nem csak kozmetikákban! 
.jpg)
.jpeg)
.jpg)
