2009. augusztus 23.

Cipő-kaleidoszkóp

Se szeri se száma korunkban a kiegészítők végtelen sorának. E fogalom az idők folyamán alig behatárolhatóan kiszélesedett - és megállíthatatlanul burjánzik tovább. Kelléktárának skálája grandiózus méreteket közelít. S jóllehet jelentőségük egyre inkább vitathatatlanná válik, valamiképp mégis a háttérbe szorultan pozicionálódnak ruhaközpontú divatkozmoszunkban. Ám e szemellenzős hangsúlyeltolódás még könnyűszerrel orvosolható, és korántsem lehetetlen, hogy a közeli jövendőben elnyerhetik létjogosultan méltó helyüket: az öltözködés kulcselemeiként!

Madarat tolláról…

…Embert cipőjéről – fordíthatnánk ki a már-már közhelyszerű - ámde igazságalapot egyáltalában nem nélkülöző – szólást, amely elevenbe vágóan mutatna rá a lábbelik meghatározó fontosságára. Sőt, talán nem sarkítanánk túlságosan akkor sem, ha egyenesen azt állítanánk: lábfejünket borító holminknak beszédes jelzésértéke van, amely tükre viselője személyiségének, ízlésvilágának, esetlegesen - ám ma már nem törvényszerűen - társadalmi hovatartozásának is. Mindamellett, hogy természetszerűen státus-szimbólummá is átlényegülhet.

Cipő-barométer

Nem újkeletű jelenség ez, hisz a cipő tudvalevőleg már a középkorban is - mikor a lábfedő még egyébiránt is a kiváltságosak sajátja volt csupán – a gazdagság fokmérője volt. Szemléletesen példázza ezt, hogy a korabeli, úgynevezett gótikus csőrcipő „közönséges emberek” számára előírt maximális hosszúsága csak fél lábat, míg a tehetősebb polgároké már egy teljes lábat (kb. 30,5 cm) elérhetett. A ma is gyakorta közszájon forgó mondás így ekkoriban még ténylegesen szó szerint értendő volt: az élt igazán „nagy lábon”, aki a leghosszabb cipőt viselte.

A XVII. évszázad aztán egy új módját vezette be a felsőbbségesség lábbelin keresztüli kifejezésének, ekkortájt ugyanis már a magas cipősarok meglétében mutatkozott meg valakinek arisztokrata volta. A

magas sarok egyébként, keleti minták alapján, a férfiak lovaglócsizmáin tűnt fel először - kengyeltartó funkcióban. Majd – bár a női emancipáció még embrionális állapotban sem volt ekkor – a XVIII. századtól már a nők is ölthettek fel lovaglócsizmát – igaz, kizárólag lovaglás céljából! Ám az 1830-as évektől csakhamar zászlót bontottak az újdonatúj, befűzve, vagy begombolva hordott, női bokacsizmák, melyek valósággal fordulópontot idéztek elő a lábbelikultúrában. Mindazonáltal az igazi határkő a fejlődés útjára lépett 1850-es évtized hozadéka. Az ekkortájt meginduló tömegtermelés térnyerése ugyanis még a szolgálók számára is elérhetővé tette a csizmát. Ekképpen lett e mindmáig felettébb népszerű lábbeli az egyenlőség szimbóluma – nem csupán a nemek, hanem a társadalmi csoportok között is. Voltaképp innentől datálható több évszázados hódító útja is, melynek folyamán divatos kiegészítőből valóságos divatdiktátorrá nőtte ki magát. Így vált sikké a westernfilmekből előlépett cowboycsizma, a Doc Martens példátlan népszerűségéről nem is szólva, amely emblematikus uniszex viseletként áthatott minden stílust – a szkinhedtől a punkig.

Virágkor

A XX. század ugrásszerű technikai fejlődése a divatiparra is óhatatlanul hatással volt. Ennek lett jótékony következménye, hogy a lábbeliknek seregnyi típusa kezdett kirajzolódni – utcai, sport, kiránduló, valamint alkalmi cipők tárházaival. A női szoknyák rövidülése akaratlanul is elősegítette a többféle fazonú cipők elterjedését, az 1930-1940-es években mindemellett a női cipő még meglehetősen korlátozott típusokban jelent csak meg - legfőként hegyes, vagy tompa orrú formák szűk kerete közt ingadozva. A következő évtized azonban szerencsére meghozta az áttörést, minthogy ekkorra már a manökenalkat testesítette meg a koronként igencsak képlékenynek bizonyuló nőideált, amely pediglen a magas sarkú cipőknek - a nőiesség hangsúlyozásának fő eszközeként – azóta is töretlenül tartó felszárnyalását vonta maga után. A XX. század közepének éles elméjű nemzedéke ébredt rá arra a felbecsülhetetlen értékű anatómiai tényezőre, hogy tudniillik a tűsarok megnyújtja, azaz korrigálja az alakot, egyszersmind megemeli a vádlit, ezáltal vékonyítva a lábat is.

Vintage lábszemle

A hippimozgalom fénykora, a hetvenes évek, a bakancsviseletnek kedvezett. Elsősorban a jellegzetes katonai felszerelés inspirálta a – kezdetben zömmel – szkinhed csoportokat ennek a nem kevéssé ormótlan lábbelinek a viselésére. A nyolcvanas években aztán a sportcipőgyártó nagyvállalatok termékeinek közkedveltsége kezdett felerősödni. Elsőként a különböző torna, illetve edzőcipőket transzformálták át, aprólékosan kidolgozott (hatásvadászó) marketinggel dobva piacra őket. Egyik legkiemelkedőbb eredményük az úgynevezett high-tech trainer tornacipő volt, amelyet rendkívül ruganyos talp és légáteresztő felsőrész jellemzett. Majd a kilencvenes években, mikortájt a streetball - a kosárlabda utcai változata – berobbant, a sportszer-és sportruhagyártó vállalatok nyomban felvették a ritmust az egyre hatványozottabb streetball-őrülettel, aminek révén csillagászati bevételekre tudtak szert tenni. 

A kilencvenes évek elején az úgynevezett grunge divatirányzat két fő attribútuma a finom tüllruha & Doc Martens-bakancs összeállítás volt, amely divatba hozta az össze nem illő ruhadarabok és kiegészítők viseletét. Ugyanakkor, miután a nők a nyolcvanas-kilencvenes években egyre nagyobb lendülettel gyűrűztek be a munkaerőpiacra, szükségessé vált számukra egy divatos, ám egyben kényelmes cipő, amelyet egész nap fesztelenül, lábfájás nélkül hordhattak. Végül Salvatore Ferragamo lett az az úttörő cipőtervező, aki a kényelmet a kifinomult megjelenéssel keresztezve megteremtette ezt a minden tekintetben ideális kompozíciót. A lenge tavaszi kosztümökhöz, pantallókhoz továbbá ekkoriban váltak kedveltté a lapos papucscipők – másik nevükön balerinacipők - is, valamint a szögletesebb orrú, vastagabb sarkú darabok, finom borjúbőrből, lakkból, vagy velúrból. A kilencvenes évek nagy favoritjai voltak még Diego della Valle könnyű mokaszíncipői. S nem utolsósorban, de végül a XX. század alkonyán vertek gyökeret az évtized talán legreprezentatívabb lábbelijei: a meghökkentően magas talpú platform cipők - amelyek tervezésekor vélhetőleg nem a kényelem kritériuma volt az elsődleges szempont.

A cipők mindenesetre azóta is fásulatlanul kísérik mindennapjaink lépéseit, új meg új, ám alapjában véve mégis régi formában burkolva körül lábfejünket, az elmúlt évszázadok cipőtermésének alakváltozatai ugyanis napjainkban is rendre újráznak, hiszen - a divat egyik alapigazságaként – régóta tudjuk: az aktuális divat majdnem mindig a múltban gyökerezik.

  Erdős Ágnes

Fotók: lifeinitaly.com,
costumes.org

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is:

	lili		2009-08-23
	Érdekes, olvasmányos cikk. Gratulálok.