2009. augusztus 21.

A minőség magasiskolája

Nevének magyar jelentése – magas szabóművészet – már sokat sejtetően mutat rá e régmúltú divatformához szervesen hozzátartozó stílusjegyekre, tőle elválaszthatatlan alapvonásokra, melyek közül különösképp kiemelt fontosságú az egyedi tervezés és az első osztályú minőség attribútuma.

A kifinomult igényesség formateremtő elvével - a 19. században - született iskola életre segítője egy angol származású szabómester, Charles Frédéric Worth volt, aki korában (még) úttörő módon, elsőként alkalmazott a ruhák belsejébe varrt cégjelzést. Ámde ennél sokkalta jelentékenyebb tette volt, hogy a Chambre Syndicale de la Couture Francaise (CSCF) névre elkeresztelt szövetségbe tömörítette a francia divatszalonokat, amely ezidőtől a legfőbb ítész lett a „divatos öltözetek” forma, anyag- és színvilágának kiválasztásában. Az haute couture fogalom pedig ettől fogva kettős értelmezési dimenziót nyert: egyfelől megőrződött eredeti alapjelentése a kiváló minőségű, egyedi tervezésű és kivitelezésű, gyakran kézzel hímzett, részletgazdag ruhadarabokról; mindemellett elnevezése azt is jelöli, hogy egy divatház a szövetség tagja. A szervezet tagjainak működését egyébiránt szigorú egyesületi szabályzat határozza meg, amely előírja, hogy évenként kétszer hetven haute couture ruhát kell bemutatni a szakmai közönségnek, valamint előfeltétel egy párizsi székhelyű, saját szabászat működtetése is.

Bábállapotban

A második világháborút megelőzően több mint negyven haute couture divatház műkődött Párizsban, hamarosan azonban számuk csökkeni kezdett. Az ötvenes években mindazonáltal - a New Look hatására - újra fókuszba került a nőiesség gondolatköre, amelynek folyományaként divatba jöttek egyebek mellett D ior, Balenciaga, Givenchy, illetve Balmain haute couture ruhái. E varázsos sziluettű ruhák viseléséhez azonban sugárzó egyéniséggel kellett rendelkezni, minthogy – és azóta is elévülhetetlenül - a belső tartalom és az öltözék szorosan összefüggött. Ez a misztifikált képzet olyannyira eleven volt, hogy a hatvanas évekig valóságos dámaként - fensőbbséges, távolságtartó, hűvös személyként - képzelték el az extravagáns ruhák viselőjét.

A megosztottság mételye

A hatvanas évek közepén sokan megkísérelték eltemetni ezeket a szokatlanul különös, exkluzív ruhakompozíciókat. A neves, fiatal tervezők nyilatkozataikban idejétmúltnak, hovatovább halottnak nevezték az haute couture-t akkurátus gondossággal előállító, patinás divatházakat. Az már vélhetően a sors fintora csupán, hogy közülük egyesek – némiképp talán köpönyegforgatónak ítélhető módon - később maguk is beléptek az egyesület tagjai közé.

Mindezek ellenére a hetvenes években újból igény támadt, következésképp a kereslet is megnőtt a futószalagról érkező konfekcióruhákkal szemben az egyedien különleges holmik iránt, melyek azonban az emberek többsége számára továbbra is elérhetetlen luxuscikkek maradtak, amely miatt létjogosultságukat is sokan kétségbe vonták. Az „antimegalomán” ellendrukkerek leszámolási kísérlete ellenére azonban máig ezek a kreációk inspirálják a pret-á-porter ruhák új, meg új szabászati megoldásait.

Változások kora

A nyolcvanas években vérfrissítést hozó, új tehetségek kaptak helyet az haute couture egyesületben, jelesül olyan, napjainkra legendás nevekké vált divatkreátorok, mint Valentino, Emanuel Ungaro és Paco Rabanne. Majd a XX. század végére a ’magas szabászat’ harmadik virágkorába lépett, mely ugrásszerű szárbaszökkenés voltaképpen a brit származású tervező, John Galliano 1996-os bemutatójának köszönhető, amelynek barokkos jellegű ruhakölteményei új, valósággal korszakalkotó fejezetet nyitott az haute couture-történelemben. Ezt követően Galliano utódjának, Alexander McQueen-nek színházi jelmezeket idéző mesterremekei kavarták fel újból az haute couture-világ már-már sekélyesnek tetsző állóvizét, mi több, olyannyira felkorbácsolta annak hullámait, hogy az a couture divatházak közötti – egyre erősödő - versengést eredményezett. Nem sokkal ezután nyert bebocsátást a Chambre Syndicale de la Couture Francaise elit berkeibe - másodgenerációs géniuszként - Jean-Paul Gaultier és Thierry Mugler is.

A kilencvenes évek második felében az „haute couture-filozófia” számottevő változáson ment keresztül: a már-már földöntúli, álomszerű ruhaköltemények mellett teret kaptak az egyszerűbb vonalvezetésű, minimal art által ihletett, egyedi ruhaneműk is. Emellett a kilencvenes évek végén a couture divatházak a különleges, illetőleg válogatott minőségű, prémium anyagokat helyezték centrumba, ilyenformán áttetsző, átszőtt muszlint és organzát, kézzel festett tükörbársonyt, ezüstös fókabőr hatású selyemplüsst, gyöngyözött, flitterezett kelméket, gyakorta alábéleletlen csipkét, valamint metálfényű düsesszt és taft hatású tiszta selymet használtak. A csillagászati értékű couture remekeket ezenfelül nemritkán a legelőkelőbb ékszerkészítők – Tiffany, Cartier - alkotásaival egészítették ki.

Az ezredfordulóra újabb fordulat keletkezett az haute couture divatházak történetében. Galliano és McQueen újítását követően három évvel újabb invenciózus, fiatal tehetségek nyertek polgárjogot a CSCF szövetségbe. Közülük talán a legprominensebb a Victor Horsting és Rolf Snoeren (Victor & Rolf) tervezőpáros, akik avantgard elemekkel teletűzdelt, kísérleti ruhaterveket, valamint férfiingekből összeállított estélyi ruhákat mutattak be.

Az haute couture-univerzum mindazonáltal azóta is a kiváltságosak sajátja csupán. Magasabb körök territóriuma. Talán ezért is annyira vágyott, kultikus áhítattal övezett képződmény. Melynek azonban a puszta csodálata is gyönyörködésre késztet.

A Chambre Syndicale de la Couture Francaise tagjai:

Erdős Ágnes

Forrás: Csipes Antal: Divattükör

Fotók: hautfashion.com

Hozzászólások: [0]

Új hozzászólás » Cikk küldése »