FashionTime - Divattörténet

A Római Birodalom öltözékei

Az ókori Római Birodalom öltözködési szokásairól nagyon kevés lelet tanúskodik, ezért főként a fenn maradt írásos forrásokból, és ábrázolásokból (freskók, szobrok) ismerhetjük meg. A tunica, a toga, és nők esetében a stola a római öltözet alapvető darabjai voltak.

A tunica

A tunica egy gyapjúból készült egyszerű ruhadarab volt, melyet alsóruhaként viseltek nők és férfiak egyaránt,

társadalmi rétegre való tekintet nélkül. A férfiak tunicája rövidebb volt, mint a nőké, öv nélkül körülbelül lábszárközépig ért. A nők társadalomban való elhelyezkedését a tunicájuk hossza is jól mutatta. Az előkelő hölgyeké a lábfejüket is teljesen elfedte, míg a szolgálólányok csak bokáig érőt viselhettek. A római tunica egyetlen díszítő eleme az úgynevezett clavi, amely a nyaknyílásból kiinduló, a ruha két oldalán egymással párhuzamosan futó két csík volt, mely egészen az alsó szegélyig ért. Ezeket a csíkokat nemcsak ékítésre használták, megkülönböztető szerepet is betöltöttek. A senatori rangot bíborszínű sáv jelezte az alsóruhán, a latus clavus. A senatorokat tunicajuk hossza is kiemelte a tömegből. Hiszen azoknak, akik nem tartoztak ebbe a rangcsoportba, az előírások szerint övvel összefogott tunicajuknak elöl valamivel a térdük alá, hátul pedig térdhajlatig kellett érnie. A centurióké ennél is rövidebb volt.

A régészeti ásatások során felszínre hozott textil-leletek arra is fényt derítettek, hogy a rómaiak milyen színezőanyagokat használtak ruházatuk megfestésére. A bíbor jelentette számukra a legdrágább festékanyagot, melynek előállítása kissé bonyolult és nehézkes volt, éppen ezért vált luxuscikké. Állítólag két tengeri csigafaj mirigyváladékából nyerték ki a pigmentanyagokat, melyek keveréke adta ki az oly jellegzetes bíbor színt. A lecsupaszított csigákat napokig áztatták vizeletben, majd a kész festéket is általában vizelettel, vagy ritkán vízzel hígították. Éppen ezért elképzelhető, hogy a bíborcsigákkal megfestett ruhadarabok nem árasztottak magukból kellemes illatot, sőt, meglehetősen bűzösek lehettek.

Más leletanyagok analizálásakor azonban az is kiderült, hogy nem csak ezt a hosszadalmas és komplikált eljárást alkalmazták a bíbor szín kinyeréséhez, hanem egy sokkal egyszerűbb megoldással, indigótartalmú növényekből vontak ki színezőanyagokat, melynek eredménye sokszor megtévesztő volt. A ránk maradt leletek és ábrázolások arról is bizonyságot adnak, hogy a nők sokkal inkább kedvelték a színesebb ruhadarabokat, míg a férfiak rendszerint a szokványos fehéret, vagy világosat viselték. A színes sávokat leginkább a nyersszínű, világos, vagy egészen fehér anyagokba szőtték bele.

Arról, hogy a római katonák tunicája milyen színű volt, mai napig eltérnek a vélemények. Egyes nézetek szerint mindannyian vörösesbarna tunicát viseltek, de a legújabb kutatások alapján mások úgy vélik, hogy a legionáriusok ruházata festetlen gyapjúból készült, és csak a centurióké volt pirosra festve, megkülönböztetés céljából.

A rómaiak a tunicát rendszerint csak saját otthonukban viselték önmagában, nyilvános helyen felette mindig togát, lepelt, köpenyt, vagy stolát hordtak. I. sz. 3. században először varrtak ingujjat a tunicához. A Római Birodalom terjeszkedésével egyenes arányban növekedett az életszínvonal és a fényűzés, ami a polgárok ruházkodásában is érzékelhető változást okozott. A ruhák szabása ugyan állandó maradt, azonban sokkal finomabb anyagokat használtak fel, mint például a selyem és a brokát.

A római férfiak viselete

A római férfiak rendszerint különböző formájú togát, leplet, vagy köpenyt viseltek az alsóruházatuk (tunicájuk) felett. A rómaiak az etruszkoktól vették át a togát, ami nagyon hasonlított a görög himationhoz is. Ezt a ruhadarabot rabszolgák és nők nem viselhették, és bevándorlóknak sem volt megengedett viselet. Egyes források szerint a toga egy ovális alakú, gyapjúból szőtt ruhadarab volt, méretét tekintve igen nagy: 18 láb hosszú és 11,5 láb széles.

A kisfiúk 13 éves korukban viselhettek először togát, amely bíborszegélyű volt, és egészen 16 éves korukig hordták. Ezt toga praetextának nevezték. 16 éves koruktól már megillette őket a felnőttek férfitogája, a toga virilis. Szintén bíborszegélyű togája volt a magistratusoknak is, vagyis azoknak, akik magas állami tisztséget töltöttek be, mint például a senatorok.

A férfiak különböző formájú leplek és köpenyek közül válogathattak: a sagum négyszögletes alakú volt, amit a jobb vállukon ruhakapcsoló tűvel, fibulával fogtak össze, és hasonlóan rendezték el a félkör formájú chlamyst is, vagy a maguk köré tekert, leomló redőkbe rendezett négyszögletes palliumot és pallát. Jellemző ruhadarab volt még a ponchóhoz hasonló paenula és más, a togáknál valamivel zártabb köpenyféleségek, mint a mantus, a caracalla, és a byrrus.

A toga felvétele és elrendezése külön tudást igényelt. A nők és a férfiak által viselt lepleket hasonló technikával kellett a testük köré redőzni. Mindkét nem ruházatára jellemző, hogy a lepel feltekerését mindig a bal vállukon kezdték, ahol a kialakult anyagfelesleget a bal karjuk tartotta, és innen vezették át a hátukon keresztül a testük jobb oldalára.

Augustus császár uralkodásának idején a toga mérete megváltozott, és olyan hatalmasra nőtt, hogy már egyáltalán nem számított sem kényelmes, sem praktikus ruhadarabnak. Ekkor alakították át a formáját is, a kezdetleges félkör alakúból ellipszissé. Viselőjének immár nagy gondot okozhatott a felvétele, segítség nélkül nem is volt megoldható. Ráadásul méretei és formája miatt kétrét hajtva öltötték magukra, s mivel a tunicájuk és a togájuk is gyapjúszövetből készült, ez nem lehetett egy elviselhető, szellős öltözék. Talán mindez magyarázatot ad arra, hogy miért csak formális, hivatalos alkalmakkor viselték, mint például temetésen vagy menyegzőn. A redők elrendezésében csupán annyi változás történt, hogy a kétrét hajtott togát úgy helyezték a bal vállra, hogy a függőlegesen leomló redők a lábfejig fussanak. Ez kívülről tetszetős volt ugyan, de a viselőjének tartózkodnia kellett a hirtelen mozdulatoktól és a heves gesztikulációktól, melyek összekuszálhatták szépen elrendezett ruházatát. Minden óvatosság ellenére, ez a ruhadarab így is sok törődést igényelt, megkövetelte a napi többszöri igazgatást.

A togákat eredetileg természetes fehérségű gyapjúból készítették, ami elég drága anyag volt. Speciális alkalmakra azonban színes togákat is szőttek, például gyász alkalmával sötét színű, barna, szürke, vagy fekete toga pullát öltöttek magukra.

A 3. században a togák olyan mértékben lerövidültek, hogy már kilógott alóluk a tunica. A megújult ruhadarabot már nem a redőzöttség jellemezte leginkább, ugyanis az anyagot széles pánttá rendezték, amely keresztbefutott a mellkason.

A római nők viselete

A római nők öltözékében ugyanolyan szerepet töltött be a stola, mint a férfiak esetében a toga. Az ókorból fenn maradt, előkelő római hölgyeket ábrázoló szobrokon láthatunk ilyen ruhadarabot. A stola viselőjének lábfejéig ért, illetve azt félig takarta. A vállakon pántokkal rögzítették, melyeket institának neveztek. Sajnos egyetlen példánya sem maradt fenn az utókor számára, így csak írásos forrásokból és ábrázolásokból ismerhetjük. Színéről és anyagáról azonban egyik forráscsoport sem nyilatkozik, csak feltételezhető, hogy a nők tunicája festetlen gyapjú volt, a felette viselt stolájuk színe pedig vörös. A stolán kívül másik meghatározó női viselet volt a palla, amely egy négyszögletes alakú kendő, és azt a célt szolgálta, hogy az utcára kilépő hölgy beleburkolózhasson. Ezt a ruhadarabot a stola nélkül, közvetlenül a tunica felett is viselték, gyakran a fejüket is befedték vele.

A feltárt leletek arról is tanúskodnak, hogy a római nők jobban kedvelték öltözködésükben a színeket, mint a férfiak. A férfiak általában a fehér színt részesítették előnyben a ruhatárukban, míg a nők a merészebb sárgát, és vöröset is szívesen viselték.

A tunica másik megfelelője nők esetében a calasis volt, amelyet téglalap alakúra szabtak, és a bal kar alatt összevarrták. A tunicával ellentétben a vállaknál nem rögzítették varrással a ruha első és hátsó oldalát, hanem apró kis ruhakapcsokkal rögzítették. Ezek valószínűleg eltértek a fibuláktól, vagyis a ruhakapcsoló tűktől, mivel formájuk sugárszerűen kiinduló redőket képeztek a ruhán.

A saru

A római hódítások során a bőrfeldolgozás technikája és eljárása nagymértékben fejlődött. Az ókori lábbelik sajátos jellemzője, hogy nincs sarkuk, magasítás céljából pedig egyszerűen csak több bőrréteget dolgoztak össze talpnak. A szandálviselés az éghajlattól függően terjedt el. Típusuk szerint eleinte nem lehetett megkülönböztetni női-, férfi- vagy gyerekszandálokat, hiszen ezek legtöbbször csak méretükben tértek el egymástól. Később ez némiképp változott, a nők sarui keskenyebbek, kecsesebb formájúak lettek, míg a férfiaké és a fiúgyermekeké jobban kiszélesedett. Sarukon kívül a rómaiak zárt lábbeliket is viseltek, melyeket sok szobor- és festett ábrázoláson is felismerhetünk.

Római ékszerek

Az ókori Római Birodalomban már egészen fejlett és igényes volt az ékszermegmunkálás mestersége. Az ékszerek viselése nem csak a különféle társadalmi rétegekhez tartozó embereket különböztette meg egymástól, viselőjük kifejezhette vele egyes istenségekhez fűződő viszonyát is. Azt, hogy maga az ékszer milyen funkciót töltött be, elárulhatta anyaga, díszítése, motívumai is. Az öltözék elengedhetetlen kiegészítőit, az övcsatokat, fibulákat, és övvereteket is díszítették, de ezek főként gyakorlati szerepet töltöttek be a ruházaton, felcicomázásuk csupán másodlagos volt.

Az ékszerek készítéséhez sokféle alapanyagot felhasználtak: elsősorban a fémeket kedvelték (arany, ezüst, bronz) megmunkálhatóságuk miatt, de a régészeti kutatások során előkerültek olyan ékszerek is, melyek vasból, üvegből, vagy üvegpasztából készültek. Ritkán szerves anyagokat is felhasználtak, mint például borostyánt, állati csontokat, kagylókat, gagátot, korallt, vagy igazgyöngyöt. A drágakövek utánzására gyakran alkalmaztak színezett üvegpasztát, és a felhasznált alapanyagokat gyakran kombinálták egymással.

A legváltozatosabb formájú és motívumú ékszereket aranyból készítették. Ezt a nemesfémet az istenek ajándékának tartották, s ritkasága miatt igen közkedvelt kincsnek számított.

A római kori hajviselet és szépségápolás

Az antik írók által ránk maradt művekből, beszámolókból tudjuk, hogy a férfiak nem szerették, sőt, meglehetősen tiltakoztak a nők felesleges felcicomázása ellen. Úgy tartották, hogy a szépségápolási fortélyokat arra találták ki, hogy az eredetileg rossz küllemű nők elkendőzhessék vele, vagy jobb színben tüntethessék fel nem éppen tetszetős adottságaikat. Így a férfiak többsége becsapva érezte magát, és sokszor gúnyos megjegyzésekkel illették az önmagukra túlzottan adó, piperézkedő hölgyeket.

A kor jellemző hajviseleteiről leginkább érem-ábrázolásokból, szobrokból, faragványokból, sírkövekről tudhatunk meg fontos információkat. A legősibb hajviselet, ami a Vesta-szüzeket jellemezte: hosszú hajukat magasan feltekerték kontyba a fejük tetejére, és szalagokkal kötötték körül. A szalagok eleinte gyapjúból készültek, majd lenből, később a legfinomabb selyemből.

A köztársaságkorban a nők hátrasimították a hajukat, és a tarkójukon egyszerű kontyba fogták, amit általában hajtűkkel, vagy hajhálóval rögzítettek. A császárkorban a női divatot a császári udvar, a császárnők hajviselete határozta meg. A római császárkor hölgyei számára a smink és a hajviselet is műalkotásnak számított, elkészítése nem úgy zajlott, mint napjainkban, amikor reggelente rutinszerűen magunkra kenünk valamit, és gyorsan beszárítjuk a hajunkat. Így, talán már érthető, hogy a férfiak miért is ódzkodtak a nők hosszadalmas, kreativitást és időt igénylő szépségápolásától. Az sem utolsó szempont, hogy a felhasznált illatok, kellékek és a különböző arcfestékek alapanyagai rendkívül sok pénzt emésztettek fel. Éppen ezért, leginkább az előkelő nők engedhették meg maguknak a teljes felcicomázást, az alacsonyabb rétegekhez tartozó hölgyek nem voltak képesek versenyt tartani a divattal, ezáltal szolidabbak, természetesebbek voltak. A római dámák megjelenése különböző ünnepségeken, vendégségben, vagy akár az utcán, arról árulkodott, hogy milyen megbecsült pozíciót élveznek, és természetesen a vagyonuk mutatója is volt.

A római szépségápolás meghatározó kellékei voltak az olajos alapanyagú illatszerek és festékek. Ezeket folyékony és szilárd állapotban is árulták. Hajápolószereik rendkívül illatosak voltak, fixáláshoz pedig leginkább gyantát használtak, ami a mai zselé elődje volt. Hosszú hajukat faszénen felforrósított hajsütővassal ondolálták, egybefüggő loknikat készítve tincseikből. A sütővas megjelenésétől kezdve egyre inkább nőtt az igény a hajat tápláló és védő készítményekre, mivel a hajsütés rendszerint tönkretette, kiszárította a hajszálakat.

A császárkorban a hajfestékek is megjelentek. Már nem csak olyan eljárásokat ismertek, amelyek sötétítették a világos hajat, hanem az ellenkezőjével is kísérleteztek, azaz kiszőkítették, kivilágosították a sötét tincseket. Ez egy elég veszélyes művelet volt, tekintettel arra, hogy még gyerekcipőben járt, és bizonyos maró hatású anyagokkal érték el a kellő hatást, ami szó szerint lemarta a haj színes felületét. Nem kis bátorságra és vállalkozó szellemre volt szüksége annak a hölgynek, aki úgy döntött, hogy kivilágosíttatja eredeti hajszínét! Ezek a kezdetleges hajfestékek ugyanis nem egyszer hajhullást, kisebesedett, felmart fejbőrt, és teljes kopaszodást eredményeztek.

A római nők többsége sűrű, ébenfekete hajkoronával rendelkezett, de előfordult közöttük világosabb, borostyánszínű hajú hölgy is. A szőkeség azonban csak vágyálmaikat képezte. Rendkívül irigyelték a germán nők napszínű hajfürtjeit, ezért is vállalták minden kockázati tényezőjével együtt a hajfestés bonyodalmait.

Talán épp ezért jöttek divatba a parókák, megelőzvén a hajfestés által okozott maradandó károsodásokat, vagy pont azért, hogy azokat elfedje. A legkelendőbb parókák a germán rabszolganők levágott szőke tincseiből készültek.

Az előkelő római asszonyok nagyon értettek a pompához, annyi bizonyos. Hajkoronájukat nemcsak bódító illatfelhővel vették körül, különféle drága hajtűkkel tűzdelték tele, melyek szikrázóan csillogtak a napfényben. Az igazgyöngyökkel díszített hajháló is nagyon divatos volt, és gyakorlatilag minden, ami a nők tündökléséhez elengedhetetlen.

Kiss Krisztina

Fotó: members.chello.hu,
cwu.edu

Felhasznált források:

Gertrud Lehnert: Fashion a concise history

P. Szeoke Judit: Római császárkori viselet és divat (pdf formátum)

R. Facsády Annamária: Római ékszerek (pdf formátum)

T. Bíró Mária: A római szépségápolás (pdf formátum)

Hozzászólások: [0]

Új hozzászólás » Cikk küldése »