2009. augusztus 24.
Alternatív haute couture – John Galliano szürreális világa
Nem épp a jól vasalt, disztingvált divattervezők klánjához tartozik. S nehéz volna akár bármely stílusirányzathoz is besorolni, mivel veleszületett alaptermészete a kitűnni vágyás, a kendőzetlen, egyedi formanyelvben gondolkodás. John Galliano egyéniség a javából. Örök lázadó outsider. Akiért rajongani lehet. Ám épp annyira idegenkedni is tőle. Hiszen az igazán karizmatikus egyéniségek csaknem mindig megosztó személyiségek.
Nemeslelkű törekvések
A divat egyik leghírhedtebb fenegyereke 1960-ban, egy gibraltári munkáscsalád berkeiben látta meg a napvilágot. Karrierje szempontjából azonban előnyös segítséget jelentett, hogy családja hétéves korában Londonba, a divatvilág egyik fellegvárába költözött, amely kiváló táptalaj volt felszínre törő alkotótehetsége kiérlelésére - melyhez a gyújtószikrát már-már banálisan egy alkalmi, segítőkész gesztus szolgáltatta, nevezetesen szépségversenyre készülő, 17 éves húgának tervezett, illetve varrt – mindössze pár óra alatt – ruhákat, mert a lánynak nem volt mit felvennie. Húga túláradó öröme pedig oly mélyen megérintette, hogy ifjonti lelkesedésében lázasan elhatározta: egész további életét egyetlen dologra teszi föl - hogy örömöt szerezzen a nőknek!
A siker előszele
Ez a vágya kapacitálta arra, hogy a neves, londoni Saint Martin művészeti főiskola divatszakát kijárja, ahol 1984-es, a francia forradalom által ihletett diplomamunkájával tüstént feltűnést keltett a szakmában is, amelynek folyományaként egy csapásra az érdeklődés homlokterébe került. Kreációi úgyszólván már ekkor sem voltak visszafogottan decensek: ruhaterveit túlburjánzóan gazdag díszítettég, kifinomult fazonírozás, valamint a romantikus nőiesség stílusjegyei jellemezték.
Még ebben az évben létrehozta saját neve alatt futó kollekcióját, két évvel később, 1986-ban pedig magáénak tudhatta az Év Brit Divattervezője díjat. Innen már csupán egy ugrásnyira volt a divat első számú Mekkája, Párizs, ahol 1990-ben egyenesen a Louvre-ban mutatta be őszi-téli kollekcióját. Ezt követően aztán rendre a párizsi divathéten fedte fel új meg új kollekcióit a nagyérdeműnek. A kilencvenes évek elejének szemléletváltása – amikor megváltozott a konvencionálistól eltérő ruhaneműket felmutató divattervezőkhöz való megbélyegző, diszkriminatív hozzáállás - szerencsésen kedvezett Galliano válogatottan bizarr, avantgard ihletésű formatervezésének, amelynek köszönhetően otthonra talált a francia fővárosban, így 1992-ben ide is költözött. Teljes egészében mégsem fogadta be soha a párizsi divatarisztokrácia - olykor polgárpukkasztóan botrányos ruhakölteményein túl talán még hajmeresztőbb megjelenése miatt sem. Külseje ugyanis, úgyszólván nem a kifinomult elegancia mintapéldája, amellett, hogy megrögzött szokása új kollekcióihoz igazítani saját fizimiskáját is. Ilyenformán például, hol punkos frizurát visel pop-artos ruhával, hol szőkére festett hajjal, széles fülvédős kucsmában jelenik meg bemutatóján. Első látszatra habókos csodabogárnak tűnhet, ám az extravagáns külső lényegesen komolyabb belsőt takar.
Kollekciói mindezek dacára évről évre nagyhatásúak és visszhangosak voltak. Közülük is kiemelkedik 1993-as tavasz-nyári divatbemutatója, melyen múltidéző, történelmi korok inspirálta, archaikus ruhákat vonultatott fel, valamint 1994-es kreációi, melyek a fennkölt glamour jegyében fogantak, jellegzetes, hibrid ruhadarabokat teremtve a különböző viselettörténeti, illetve népi tradíciókat, az ötvenes években készült Balenciaga és Dior ruhák stílusát, valamint az aktuális divatirányzatokat szintetizálva.
Metamorfózis
A szakmai elismerés ellenére Galliano többször is a csőd szélére került, s anyagi helyzete véglegesen csupán akkor konszolidálódott, amikor 1995-ben a Givenchy divatház vezető tervezőjévé választották. A divatszakma azonban fenntartásokkal és erőteljes szkepticizmussal viszonyult e korántsem jelentéktelen kinevezéshez, senki sem hitte ugyanis, hogy - a formabontás korszakos mestereként - Galliano igazodni tudna a patinás divatház tradícióihoz. S aggályuk be is igazolódott: az avantgard beállítottságú, deviáns tervező alapjaiban megváltoztatta – horribile dictu – visszájára fordította a cégalapító Hubert de Givenchy eredeti tervezéspolitikáját. Így lett a „feltűnés helyett kifinomultság" jelmondatból, „kifinomultság helyett feltűnés".
Szakmai csimborasszó
Napóleon korát idéző első kollekcióbemutatója mindazonáltal még a rendszerint fanyalgó kritikusokat is bűvkörébe vonta, s 1996-os bemutatóját a divatszakma egybehangzóan az év legjobbjának kiáltotta ki. Szakmai tekintélyét tovább tetőzte, hogy időközben - példa nélkül állóan - negyedszer is elnyerte az Év Brit Tervezője címet, majd 1996 decemberében kinevezték a Dior divatház művészeti vezetőjének - melyet azóta mind anyagilag, mind szellemileg újjáélesztett. 1997-es tavaszi-nyári kollekciója ugyanis szignifikáns fordulópontot jelentett, mellyel egy új, lendületesebb korszakot nyitott a legendás divatbirodalom életében. A vérfrissítés az elit vevőkör újbóli megjelenését is maga után vonta, melyet eklatánsan példázott, hogy abban az évben többek között Madonna és Nicole Kidman is Dior ruhát viselt az Oscar-díj átadáson. 1999-es tavaszi-nyári kollekciójának szürrealista darabjaival pedig azt is kikezdhetetlenül bizonyította, hogy a klasszikus vonalak könnyűszerrel ötvözhetők modern ötletekkel. Díjai közben egyre-másra fiadzottak, majd 1998-ban, az Év Nemzetközi Tervezője címben csúcsosodtak ki.
Gallianót azonban nem részegítette meg a népszerűség delíriumos mámora, s megannyi szakmai elismerése sem tette melldöngetően rátartivá, sőt, meghökkentő külleme valójában halk szavú, allűröktől mentes, higgadtan megfontolt személyt takar.
Erdős Ágnes
Fotók: style.com