Divat a falak mögött

Valuch Tibor: A lódentől a miniszoknyáig, Bp., Corvina Kiadó, 2004.

Múltból itt maradt pillanatok

„Lengő teher - Ne állj alá!”- mutatja a tábla. Alatta mégis egy vidám, mosolygó, erőteljesen férfias kinézetű nő áll. Kissarkú, poros cipőt, szürke nadrágot és hamvas inget visel. A fejéről pedig nem hiányozhat a kendő. A gép mellett álló hölgy viselete színtelen és sivár, egyedül csak arckifejezése sugárzik az örömtől. „Sztahanovista munkásnő Budapesten az 1950-es években” - olvasom a képaláírást. A propaganda szerint így néz ki egy sztahanovista, munkamániás nő, aki mindig száztíz százalékosan teljesít a gyárban, aki a szervezetek élharcosa. Csúnya és vidám - ezt érzem. Persze az a mosoly könnyen írható a politikai kényszer hatására, hiszen a moziban és a nyilvános beszédeken is mindenkinek tapsolnia kellett 1950-ben. Mert muszáj volt. Számunkra ez a szó más értelmet jelent már, de akkor nagybetűsen egyszerűen csak KELLETT. Kötelező volt Rákosi elvtársat megtapsolni, muszáj volt a munka egyedülálló harcosává válni és szeretni kellett a mindenkori hatalmat, még akkor is, ha unalmas ruhákba és egyhangú életre kényszerített.

Erőszakos divat

Az 1945-öt követő öltözködési szokásokra egy dolog biztosan jellemző: az erőszakos divat, amikor a hatalom nem csak a közéltbe avatkozik bele, hanem a magánszférát is megsérti. Behatol abba a belső közegbe, ami csak a miénk és a családé. Ránk kényszeríti a svájci sapkát és a lódenkabátot, vagy éppen ellehetetleníti a templomba járó gyermeket. A hívő katolikus lélek ettől a pillanattól kezdve csak alamizsnára számíthat a nagybetűs élettől. Így volt ez az 1950-es években. Tudjuk, halljuk, ismerjük. 

Tényekben az igazság

Valuch Tibor könyve rámutat arra, hogy a második világháborútól kezdve miként változott meg az öltözködés. A „kényszerpuritánságtól” a piac orientált divatig újabb és újabb korhű történeteket ismerhetünk meg, melyek magukért beszélnek. Ezek a tények nem szorulnak kommentárra, akarva-akaratlanul érezzük a politika és a kor nyomását. Például 1956-ot követően minden hosszú hajú férfit összegyűjtöttek és megnyírtak. Kell ennél több? Az ötvenes évek a hatalomról, és az épülő, szabályozott szocializmusról szóltak. Majd a hatvanas évek fiatal női megtanultak a kirakatok helyett a szocialista divat szerint öltözködni. „Csinosan öltözködünk, de takarékosan!” - szól a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének az egyik jelmondata. A szavak mögötti valóság pedig valóban a takarékosságra épült. Ellenben nem azért, mintha a közösségi érdekeket, a visszafogott puritánságot mindenki annyira szerette volna. Egyszerűen nem volt mit megvenni. Nem mintha lett volna miből… De ha volt is anyagi háttér, akkor is komoly problémákba ütközött a divatra vágyó ifjú hölgy. Anyag és termékhiány tombolt az országban.  A divatos öltözködés a külföldre járó, vagy az azt megfizetni tudók kiváltsága lett. Később aztán az ecseri és telki piacon mindenki könnyen hozzájuthatott a Jugóból behozott farmerhez. A farmer és a miniszoknya hódító útjára indult, háttérbe szorítva a népképviseletek és a fűzők világát.

Amikor a fal leomlik…

A farmer jött és győzött, akárcsak a piacorientált világ, ahol már Gucci, Armani és még sok száz márka versenyez egymással. A bőség mámorában nehéz elképzelni, hogy egykor így nézett ki a divat. Szinte hihetetlen, hogy sorok álltak egy - egy jó kis farmerért.
Ma ha valami nem tökéletes, akkor az nem is kell. A szocializmusban pedig a nagyobb, bővebb termék is megfelelt, mert nem volt más.
Igen. Egy másik életet mutat meg nekünk Valuch Tibor. Néhányan emlékezhetnek, míg mások rácsodálkozhatnak erre a más világra, mégis egy dolog egyértelmű: a divatot elnyomhatja a politika, beszabályozhatja a nincstelenség, de akkor is volt, van és lesz.

Szlopóczki Janka

Fotók: Budapesti Történeti Múzeum,
Bookline.hu

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is: