2013.március.20.
Nyiss a művésze(te)kre!
A 12. alkalommal megrendezett müncheni „műtúra”, az Open Westend célja évek óta, hogy a művészeti tevékenységet bemutassa az érdeklődőknek, ott és ahol a művészek alkotnak. A belvárosban megrendezett program lényege, hogy az érdeklődők olyan környezetben lássák a kortárs műveket, ahol azokat létrehozták, s nem utolsó sorban még az alkotókkal is beszélgethessenek.
Ma egyre gyakoribb tendencia, hogy különböző irányzatok (public art), helyszínek (Meet Factory- Prága), és programok próbálják elősegíteni, hogy a közönség közelebbről is kapcsolatba kerüljön a kortárs művészettel, alkotókkal. A március 15-17 között Münchenben megrendezett tavaszi „fesztivál” is voltaképp e célt szolgálta. A műtermi túra és a finom sütemények rengeteg érdeklődőt vonzottak, s csigáztak fel, hogy térképekkel a kezünkben, bolyongva kutassák fel a tereket, ahol a művészet születik.
Az első helyszín ahová eljutottunk egy gyártelep volt, ami ma már alkotói térként funkcionál. A kis, napfénnyel telt szobákban még érezhettük a friss festék illatát, valamint sok év alkotói terméséből csemegézhettünk rögtön az első teremben. Heike Schaefer lenyűgöző szobrai, installációi egy elvarázsolt térré alakították a műtermet. A saját készítésű falépcsőtől kezdve a plafonról lelógó gipsszel borított anyagokig itt mindennek lelke volt. Schafer munkáinak sajátossága az idő konzerválása, a dolgok megőrzése valami különös formában. Gyakran idézi műveiben a természetet, a tenger élővilágát, melyeket sokszor meghökkentő anyagokból állít elő. Alkotásai ötletesek és rendkívül esztétikusak, így bármely térben magukra vonják a figyelmet.
Lelkesedésünk csak fokozódott a következő helyszínre érkezve, amikor Cristopher Croft művész/restaurátor festményeit megpillantottuk. Az általában fotórealista alkotások mindegyike ötletes volt, s még a legegyszerűbb fokhagymagerezd is lemászott a papírról, annyira élethű volt. Croft számos művén nyúl vissza, restaurátor révén, klasszikus festészeti megoldásokhoz amelyeken azonban portrék helyett nála pl. egy lemezlejátszó vagy egy focista szerepel, hagyományos, vonalkázós ecsetkezeléssel megfestve.
A hatalmas épületben tovább bolyongva találkoztunk még iparművészekkel (nemezből készült szőnyegek, falikárpitok), táncművészekkel, akik a meditáció rejtelmeibe vezették be az érdeklődőket, hangszerkészítőkkel, absztrakt festőművésszel.
S, bár a művészethez elég kevés köze van, hamarosan egy hatalmas autószalonban találtuk magunkat, amely felett szintén alkotói terekbe nyertünk bepillantást. Itt már leginkább fiatal művészek munkáival találkoztunk. Többek között Johann Christoph Leopold ötletes, nagyméretű állatfejeket mintázó installációival/szobraival, amelyeket régi szőnyegekkel borított be.
Anne Pincus elgondolkodtató festményein a realitás és az emberi érzékelés határait feszegeti. Elmosódó tájképeire a térképek jól ismert ábráit rajzolja fel, így állítva szembe egymással akár egy helyről alkotott emlékünket és a valóságot.
Egy esőcsepp a pocsolyába hull, virágzó gyümölcsfák éjjel, csupa-csupa giccses, elcsépelt téma, amit már számtalanszor feldolgoztak az idők során. Anna Kiiskinennek azonban sikerült e témákat olyan oldalról elcsípni, amitől mégis csodásnak, újnak, izgalmasnak hatnak. A valós formákat gyakran leredukálja egyszerű alakzatokká, ám ettől csak még tökéletesebbé válnak. Nagyméretű festményén, a tavaszi gyümölcsfák rügyei, kissé szecessziós stílusban, kedvesen himbálództak, a még csupasz ágakon.
A különböző helyszínen zajló programok és a műtermek három napon át voltak látogathatók, így mindenki rátalált a saját „művészére, műtermére”. Az előadásoktól kezdve, a filmig, koncertig valóban minden volt, s az is megesett, hogy a művész saját házába invitálta be a közönséget egy jó szóra, egy teára, vagy épp egy mosolyra…
Lakics Nóra